1489 November 13.
Valahol Erdély déli határánál
Nem volt túl jó az éjszakám. A kezem egyre jobban fájt és a vérszomj egyre jobban égette a torkom. Úgy éreztem meg fogok őrülni. Nem kockáztathattam meg azt sem, hogy a földön pihenjek, ezért kerestem egy jó magas fenyőt. Egy- két ugrással felkapaszkodtam és egy vastag ágon megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Mondanom sem kell, hogy ez nem igazán sikerült, de a célnak azért megfelelt.
Egy ideig nem tudtam elaludni. Próbáltam elterelni a figyelmem az éhségről és a sérült karomról. A fájdalom a csontomig hatolt. Mióta vámpír vagyok, nem tapasztaltam még hasonlót. A fa fantasztikus kilátást biztosított nekem Transsylvania méltán híres tájaira. Csak figyeltem egy darabig a fényes hótakaróval és fehérlombú fenyvesekkel teletűzdelt völgyet, ahogy csendesen fürdőzik a telihold fényében. Aztán végre elnyomott az álom.
Álmodtam is. A fehér farkasról. Kergetett az erdőben árkon- bokron át. Én csak futottam és futottam, talán a szélnél is sebesebben, de ez a korcs mindig majdnem utolért. Végül a sarokba szorított. Hátráltam egészen az utamba kerülő szikla faláig, de ő csak nevetett. Női hangon nevetett. Lassan és kecsesen lépkedve egészen az arcomig közelített és én farkasszemet néztem vele. Gyönyörű barna szeme volt. Ekkor felhúzta pofáját és megvillantotta fűrészes fogsorát. Vadul rámmordult és lecsapott a torkomra. Felriadtam rémálmomból.
A hold még mindig az éjszaka kövér királyaként trónolt a csillagporos égbolton. Halk neszezést hallottam lentről, lenéztem és meglepetésemben majdnem lezuhantam az ágról, ami nem lett volna szerencsés, mert pont alattam guggolt az a vámpírvadász szuka, felajzott számszeríjjal, hat fekete farkas társaságában. Felállt, kihúzta magát, majd ráparancsolt az állatokra –Keressétek, nem lehet messze, ez vámpírvér! - Majd a legnagyobb teremtmény orrához nyomta vértől vörös mutató és középső ujját. A dög megszimatolta, majd undorodva elrántotta fejét a szag forrásától. Vakkantott kettőt és eliramodott észak felé, mint az íjból kilőtt nyílvessző. A többiek pedig követték. Anastasia még sétálgatott a fa tövében és a földet nézte nyomok után kutatva, de szerencsére a szüntelenül hulló hó már betakarta az alattam elterülő dombtetőt. Nem talált semmit, így ő is elfutott a farkasok után.
Most, h végre megint egyedül voltam, újra fellélegezhettem. A nap lassan felváltotta kövér testvérét és felemelkedett a keleti látóhatáron. A vámpírok nappal majdnem olyan sebezhetőek, mint az emberek. Az utamat, pedig nem folytathattam észak felé, mert ha a vadász rámtalál, mikor gyenge vagyok akkor biztos, hogy könnyedén végez velem. Merre menjek? Mit csináljak most? Ezek a kérdések foglalkoztattak leginkább, mikor nyugaton megpillantottam a völgyet hosszában átszelő Nagy- folyót és partján, a kis tisztáson egy hófödte parasztházat. Nyomban leugrottam a magas fáról, macskaügyességgel landoltam a talpam alatt ropogó friss hóban és a völgy felé vettem az irányt.
Valahol Erdély déli határánál
Nem volt túl jó az éjszakám. A kezem egyre jobban fájt és a vérszomj egyre jobban égette a torkom. Úgy éreztem meg fogok őrülni. Nem kockáztathattam meg azt sem, hogy a földön pihenjek, ezért kerestem egy jó magas fenyőt. Egy- két ugrással felkapaszkodtam és egy vastag ágon megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Mondanom sem kell, hogy ez nem igazán sikerült, de a célnak azért megfelelt.
Egy ideig nem tudtam elaludni. Próbáltam elterelni a figyelmem az éhségről és a sérült karomról. A fájdalom a csontomig hatolt. Mióta vámpír vagyok, nem tapasztaltam még hasonlót. A fa fantasztikus kilátást biztosított nekem Transsylvania méltán híres tájaira. Csak figyeltem egy darabig a fényes hótakaróval és fehérlombú fenyvesekkel teletűzdelt völgyet, ahogy csendesen fürdőzik a telihold fényében. Aztán végre elnyomott az álom.
Álmodtam is. A fehér farkasról. Kergetett az erdőben árkon- bokron át. Én csak futottam és futottam, talán a szélnél is sebesebben, de ez a korcs mindig majdnem utolért. Végül a sarokba szorított. Hátráltam egészen az utamba kerülő szikla faláig, de ő csak nevetett. Női hangon nevetett. Lassan és kecsesen lépkedve egészen az arcomig közelített és én farkasszemet néztem vele. Gyönyörű barna szeme volt. Ekkor felhúzta pofáját és megvillantotta fűrészes fogsorát. Vadul rámmordult és lecsapott a torkomra. Felriadtam rémálmomból.
A hold még mindig az éjszaka kövér királyaként trónolt a csillagporos égbolton. Halk neszezést hallottam lentről, lenéztem és meglepetésemben majdnem lezuhantam az ágról, ami nem lett volna szerencsés, mert pont alattam guggolt az a vámpírvadász szuka, felajzott számszeríjjal, hat fekete farkas társaságában. Felállt, kihúzta magát, majd ráparancsolt az állatokra –Keressétek, nem lehet messze, ez vámpírvér! - Majd a legnagyobb teremtmény orrához nyomta vértől vörös mutató és középső ujját. A dög megszimatolta, majd undorodva elrántotta fejét a szag forrásától. Vakkantott kettőt és eliramodott észak felé, mint az íjból kilőtt nyílvessző. A többiek pedig követték. Anastasia még sétálgatott a fa tövében és a földet nézte nyomok után kutatva, de szerencsére a szüntelenül hulló hó már betakarta az alattam elterülő dombtetőt. Nem talált semmit, így ő is elfutott a farkasok után.
Most, h végre megint egyedül voltam, újra fellélegezhettem. A nap lassan felváltotta kövér testvérét és felemelkedett a keleti látóhatáron. A vámpírok nappal majdnem olyan sebezhetőek, mint az emberek. Az utamat, pedig nem folytathattam észak felé, mert ha a vadász rámtalál, mikor gyenge vagyok akkor biztos, hogy könnyedén végez velem. Merre menjek? Mit csináljak most? Ezek a kérdések foglalkoztattak leginkább, mikor nyugaton megpillantottam a völgyet hosszában átszelő Nagy- folyót és partján, a kis tisztáson egy hófödte parasztházat. Nyomban leugrottam a magas fáról, macskaügyességgel landoltam a talpam alatt ropogó friss hóban és a völgy felé vettem az irányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése