1489 november 13.
Ház a folyó partján
Megint a farkassal álmodtam. Rohantam az erdőn át és ő végig a sarkamban volt. A fák úgy suhantak el mellettem, hogy csak elmosódott barna és fehér csíkokat láttam belőlük, de ő nem tágított. Aztán megint a sziklával találtam szemben magam. Olyan magas volt, hogy a csúcsa elveszett a szürke viharfelhők sűrűjében. Lassan megfordultam. A farkas ott állt velem szemben, de nem mozdult, csak nevetett csilingelő női hangján. Felemelte a fejét, a szemembe nézett, majd rámparancsolt. – Maradj ott ahol vagy! - Aztán megfordult és faképnél hagyott.
- Várj! - Kiáltottam utána és felé emeltem sérült jobb kezemet. De már nem tudtam megkérdezni amit akartam. Az álom képe eltűnt a gondolataimból. Hirtelen éles fájdalmat éreztem és felüvöltöttem. Épp abban a pillanatban rántották ki az oldalamból azt a karnyi vastag, hegyes nyársat amibe beleestem.
Egy ágyban feküdtem és egy öregember ült mellettem a székén, a kezében a véres fadarabbal. Jobban körülnéztem a kis faházikóban. A barna, kérges falakra vadállatok trófeái és mindenféle ezüstszínű fegyverek voltak felakasztva. Kardok, pajzsok, íjak és még egy hatalmas grizzly medve vérszomjasan vicsorgó feje is. A kőből épült kis kandallóban vidáman pattogott a tűz, a kandallótól balra eső bejárati ajtó mellé pedig hosszú, göcsörtös, szürke bot volt letámasztva, és valami furcsa, vörös színű, öklömnyi kavics volt a tetejébe illesztve.
Belebámultam a mély ráncokkal borított, mogorva arcba. Az öreg bölcsen tekintett vissza rám mélykék szemeivel, majd mosolyra húzta barna, bozontos szakállal keretezett száját.
– Igyál! Bizonyára már nagyon szomjas lehetsz. – szólalt meg reszelős, mély hangján, és felém nyújtott egy tál friss vért. Gyanakodva néztem rá, de ő csak belenyomta a kezembe a tálat. A számhoz emeltem és mohón nekiestem a tartalmának. Valami mámorító érzés volt, ahogy végigcsordult a szárazra perzselt torkomon az édes életesszencia. Olyan volt, mintha újra élnék. Éreztem, ahogy testem minden kiszikkadt porcikájába visszatér az erő. Alig tettem le az üres tálat, a hasamon lévő tátongó lyuk elkezdett füstölni. Pillanatok alatt összehúzódott, majd begyógyult. A kezem viszont... A farkas harapásával nem történt semmi, de legalább már nem fájt.
- Az bizony nem fog többé begyógyulni! – nézett rám az öreg bozontos szemöldöke alól. - Az egy fehér farkas harapása, ha nem tévedek. A vadász jele. Valamiért kellesz neki, hogy miért az egy darabig még rejtély marad.
- Rohadt démonvadász szuka! Mi a francot akarhat tőlem!? – mérgemben felültem az ágyban és ököllel megütöttem a fatörzsekből épített ház falát. Az ütésbe az egész ház beleremegett és hosszában végigrepedt a gerenda, amit eltaláltam.
- Nyugalom fiacskám! Talán ez a hála amiért megmentettem az életed? Hogy szétrombolod az otthonomat? – kiabálta az öreg. – Most pedig szépen ittmaradunk és megkérdezzük azt a vadászt, hogy mi a célja veled. Nem esik bántódásod, megígérem.
- Nem te fogod megmondani nekem, hogy mit csináljak vénember! Hogy én, félek? Nevetséges! Örülj, hogy nem öllek meg! – Durván félrelöktem megmentőmet, feltéptem az ajtót és kiléptem az éjszakai hóesésbe. A folyó partján voltam abban a kis viskóban amit a fa tetejéről láttam.
- Azonnal állj meg vámpír! – mennydörögte az öregember.
Hátranéztem, de nem álltam meg. A nyitott ajtóban állt, hosszú fekete köpenyében.
- Azt mondtam megállni! – kiáltott másodszor és nagyot ütött a padlóra vörös köves botjával. Egy halandó parancsolgat nekem? Ezt nem hagyhatom annyiban. Gondoltam jól ráijesztek. Megleckéztetem kicsit a vénséget! Célbavettem, kivillantottam hegyes szemfogaimat és hatalmas sebességgel megindultam az öreg felé. Az öreg felemelte botját és felém fordította vörös felét, majd elkiáltotta magát. - Wouf! – Azonnal megtorpantam, mintha láthatatlan falba ütköztem volna. Nem tudtam megmozdulni és úgy éreztem apró szilánkokra törnek belső szerveim. Az izmaim lángoltak.
- Széttéplek! Megöllek! – vicsorogtam a fájdalomtól teljesen megvadulva. Az ember feljebb emelte a botját. A karjaim felemelkedtek az oldalamról, a mellkasom kidülledt, a lábaim pedig mintha össze lettek volna bilincselve. Aztán elszakadtam a földtől. Minél magasabbra emelte a botot annál magasabbra szálltam fel én is. Úgy nézhettem ki, mint egy groteszk, láthatatlan keresztre feszíttet, őrült vámpír.
- Nekem nem árthatsz, Lucian. Igen, tudok rólad egyet s mást és előre láttam, hogy jönni fogsz. A nevem Dragos és én vagyok a három mester egyike. Sokmindent tanulhatsz tőlem és persze neked sem ártana mesélned az eddigi kalandjaidról. Ha megígéred, hogy megnyugszol, akkor szívesen elengedlek. Mindjárt gondoltam. – mosolygott, aztán leeresztette a botot. Majd belépett az ajtón és kezével mutatta, hogy fáradjak beljebb. Leereszkedtem én is, megszűnt a fájdalom és újra tudtam mozogni. Kíváncsian léptem be a házba és becsuktam magam mögött az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése